Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Arany János : a nagykőrösi évek lírai és verses epikai alkotásai

2009.04.04
-- Arany János  

 


Pályakép
Arany János a Toldi szerzőjeként él a köztudatban. Maga sem ártatlan ebben: mindenekelőtt a Toldi alkotójának látta önmagát, holott életművének hasonlíthatatlanul nagyobb fele a forradalom után született, s míg a Toldi jellegzetesen forradalom előtti mű, maga Arany elsősorban forradalom utáni költő. Egy bukott forradalom után minden bonyolulttá és érthetetlenné, minden bizonytalanná válik, míg a forradalom előtt, mondhatni, a forradalom előestéjén egyszerűnek és érthetőnek, sőt elrendezhetőnek látszott. Arany János a bizonytalanság költője lett. Bizonytalan volt a szerepben, amit vállalt, bizonytalan a korban, amely ilyen szerepet kínált neki. Bizonyosságot csak az irodalomban talált, amelynek minden csínját-bínját ismerte: nemcsak mint nagy költő, de mint mesterember is, a szakma legalaposabb értője. Irodalmunkban egyedülálló formatökélye kortársait bámulatba ejtette, a következő nemzedékeket viszont elbátortalanította.

Lírája a nagykőrösi években

Tulajdonképpen helyesebb volna úgy fogalmazni, hogy az „ötvenes évek első felének lírája”, hiszen Arany már a forradalom bukásának másnapján, Nagykőrösre költözése előtt olyan jelentős műveket írt, mint az Évek, ti még jövendő évek, Letészem a lantot, Reményem, Ősszel (valamennyi 1850-ben született) vagy a Családi kör és a Kertben (mindkettő 1851 eleji), az évtized derekára pedig Arany lírai vénája kiapadt. Arany Jánost voltaképpen a forradalom elbukása érlelte lírikussá, részben mert feldúlta életét s igazolni látszott kétségeit, fölerősítette ambivalens beállítottságát, részben pedig azért, mert a nemzeti tragédia hitelesítette fájdalmát és kiszolgáltatottság-érzetét, fölszabadította szubjektivitását, kimondhatóvá tette a neveltetése szerint néma tűrést érdemlő szenvedést. Az alapvető szókincs versenként más és más: életkort idéző (Visszatekintés, 1852), perlekedő-üzleti (Évek, ti még jövendő évek, 1850), valláserkölcsi (Fiamnak, 1850) vagy a rokonsági-nemzetségi viszonyokra utaló (Kertben, 1851); mint ahogy a meghatározó gesztus is más és más: létösszegzés, számonkérés a sorson, az elveszített hit keresése vagy az elmagányosodás tudomásulvétele � de valamennyi ugyanannak a negatív személyiségállapotnak megjelenítése. Bár Arany költészettörténeti horizontja szélesre tárul (a tanári munka mellett ebben része van annak is, hogy a kisvárosi környezet szellemi sivárságát olvasmányélményeivel igyekszik ellensúlyozni), s az antik szerzőktől az olasz középkor és a reneszánsz klasszikusain át Goethéig és Baudelaire-ig mindenkit olvas, a legdöntőbb impulzusokat Byrontól kapja. Az Évek, ti még jövendő évek (1850) című költeményhez mottóként fűzött byroni sor („My hair is gray, but not with years”, ‘hajam ősz, de nem az éveimtől’) pontosan fejezi ki Arany Világos utáni lélekállapotát.

Itt a Családi kör, a Kertben, a Visszatekintés és A lejtőn című verseket tárgyaljuk részletesebben.

A nagykőrösi évek balladái

Aranyt régebben szokás volt vérbeli epikusként jellemezni, szembeállítva a lírikus Petőfivel. Az újabb irodalomtörténeti kutatások alapján másként fogalmaznánk: mindkét költő elsősorban lírikus volt, csak Aranyt hajlama a gondolatibb líra felé vonzotta. Az epikát is ennek jegyében lirizálta. A Toldi estéje mellett főként a balladák bizonyítják ezt. A balladák alighanem a legjobban szerkesztett költemények Arany életművében. Végigkomponáltságuk egyedülállóvá teszi őket XIX. századi költészetünkben. (Maga Arany is a műgond, a mesterségbeli tudás fokmérőjének tartotta a balladát a Petőfi-epigonok zabolátlan líra-eszményének országlása idején.) A romantika ugyanis a versírókat és a versolvasókat elsősorban az írásmódra tette fogékonnyá, s csak a XX. század költői állították vissza a versépítkezés elsődlegességét. Például Ady ún. „létharc-versei” egyenes ági leszármazottai Arany balladáinak.

Arany János az 1850-es években írt balladáit egyrészt a meg nem valósult vagy töredékben maradt nagyepikai művek pótlékának tekintette (olykor darabjának is, mint amikor az 1855-ös Zács Klárát később betétdalnak illesztette a Toldi szerelme szövegébe). A Széptani jegyzetekben azt állapítja meg a balladáról, hogy eposzi tartalom lírai alakban”, mivel a végzetszerűség uralja (ez benne az eposzi), ugyanakkor nem a cselekmény adja lényegét, hanem az előadásmód (ennyiben lírai). Különösen fontos Arany számára a lélektani hitelesség, 1861-ben egy recenziójában kifejti, hogy „Természete a balladának (s annál inkább, minél népiesb), hogy nem a tényeket, hanem a tények hatását az érzelem-világra, nem a szomorú történetet, hanem annak tragikumát fejezi ki, mennél erősebben. Magokból a tényekből s járulékaikból, mint idő, hely, környület, csupán annyit vesz föl, amennyi mulhatatlanul szükséges, csupán annyit a testből, mennyi a lélek feltüntetésére okvetetlenül megkivántatik.” (Költemények Szász Károlytól)

Másrészt Arany úgy látta, hogy a magyar népballada eredeti forrása kiapadt, s megkésett gyűjtése a „népi naivság” helyébe a „tudós naivság”-ot állította (Régi dán balladák, 1860). Akkor már hitelesebb újrateremteni a balladákat (ahogy � eredeti népi eposzunk nem lévén � a nemzeti eposzt is), mert a műköltő imitálni képes a népballadák mentalitását és hangulatát. De míg a népballada szűkszavúbb lehetett, mert számíthatott lokális hallgatói előzetes ismereteire: az alaptörténetet mindenki ismerte (igaz, ez viszont azzal járt, hogy egy-egy ballada „eredetileg csak egy falu határára szólott”), addig a műballadának kidolgozottabbá kell tennie történetét, hogy a szélesebb közönség számára is érthető legyen s ugyanakkor a kihagyást, a sejtetést, az ún. „balladai homályt” is elbírja. (Más kérdés, hogy hasonlíthatatlanul bonyolultabb helyzetek és lélekállapotok jelennek meg Arany balladáiban; pl. a Zács Klára királynéjának bűnösségét szándékoltan „lebegtetve” hagyja, hogy éppúgy eldönthetetlen legyen, mint az Arany által kedvelt és elemzett Bánk bán Gertrudisa esetében.) A rekonstruáló szándékkal magyarázható, hogy az ötvenes évek balladáinak témája gyakran kerül ki a magyar történelemből, illetve a nemzeti legendáriumból.

Greguss Ágost óta, aki 1865-ben nagysikerű értekezést írt a ballada műfajáról (A balladáról), később pedig könyvet szentelt Arany balladáinak (Arany János balladái, 1877), hagyománnyá vált a tematikus osztályozás (történeti balladák, parasztballadák stb.). Itt Szegedy-Maszák Mihály tipológia-kísérletét felhasználva tekintjük át a korszak legfontosabb balladáit.

Arany alkatához közelebb állt a történetet időbeli kihagyásokkal s térbeli váltásokkal, párbeszédekkel s szaggatott mondatszerkesztéssel dramatizáló szűkebb értelemben vett ballada (melyet a skót és a székely népköltészetből ismert meg), mint a történetet lassan, folyamatosan, egyenletesen adagoló, leírásokkal kiegészítő románc, melyet Arany a latin népek (főként a spanyolok) költészetéből és a németektől ismert. Jól bizonyítható ez a Hunyadi-balladakör két részének: az V. Lászlónak (1853) és a Mátyás anyjának (1854) az összehasonlításával: az előbbi vers kétségkívül sokkal nagyobb igénnyel készült, mint a levelet vivő hollónak népkönyvbe szánt története. A vitathatatlanul nagyobb esztétikai hatás indokolja, hogy a továbbiakban csak az első verstípussal foglalkozzunk.

Ezen a típuson belül három szerkezeti megoldást találunk. Az elsőt egyszólamú, vonalszerűen előrehaladó balladának nevezhetjük. Ez a felépítés áll legközelebb a románcéhoz, s ide tartoznak a költő első balladakísérletei, A varró leányoktól (1847) Az egri leányig (1853). Két nagy vers született ebből a típusból: a Zács Klára és A walesi bárdok.

Arany második balladatípusát a többszólamú előrehaladó szerkezet jellemzi. Ennek a típusnak � a többszólamúság következtében � már távolibb a rokonsága a románccal. Két jelentős vers tartozik ide: az V. László és a Szondi két apródja.

Nemcsak A walesi bárdok, hanem csaknem mindegyik történeti ballada politikai célzatosságot rejt magában. Az 1850-es években föl kellett rázni a nemzetet fásultságából, s Arany magára vállalta ezt a föladatot. Az V. László végszavaival („De visszajő a rab...!”) osztrák börtönökben sínylődő hazafiak hozzátartozóiba próbált lelket verni, a Zács Klára Haynau bosszújának kegyetlenségét is fölidézte, a Szondi két apródja (akár A walesi bárdok) arra emlékeztetett, hogy magyar költő nem dicsőítheti Ferenc Józsefet, aki felelős a Világos utáni véres megtorlásért. Az efféle egykor időszerű jelentést a mai olvasó sem hagyhatja figyelmen kívül. Nem pusztán azért, mivel Arany a nemzeti önrendelkezés eszményének értékét állította olyan korban, amely a magyarság függetlenségét eltörölte, hanem azért is, mivel történeti példázataival egyszerre tanít a megalkuvás elutasítására és a sorssal való kemény küzdelemre.

Arany művészi sokoldalúságát bizonyítja, hogy történeti példázataival egy időben a balladának egy merőben más fajtáját is kialakította. E lélektani érdeklődésű verstípusnak megalkotásakor nem a közösség, hanem az egyén sorsának egyetemes kérdései foglalkoztatták. Ezt a harmadik típust egyszólamú, de körkörös felépítés jellemzi. Ide tartozik Arany egyik legnagyobb verse, az Ágnes asszony.
A nagykőrösi korszakot lezáró költemény: Az örök zsidó (1860)

Elégikus líra és tragikus ballada: Arany ebben a két műfajban hozott létre jelentős rövid költeményeket. A korszakot lezáró nagy vers � melyet Arany már Pesten írt �, Az örök zsidó voltaképpen a két műfaj ötvözete.
 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.