Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Petőfi tájköltészete

2009.04.04
- Petőfi Sándor -

 

Pályakép

A rendkívül érzékeny és már korán önállóságra kényszerülő fiatalember maga választotta magyarságát is, művészi hivatását is. Különösen szerencsés pillanatban lépett fel: a reformkorban alakultak ki tulajdonképpen a folyamatos irodalmi élet keretei; a „korlátlan lehetőségek” ideje volt ez, amikor a szépliteratúra tájékozódási és vonzási köre kicsi és könnyen áttekinthető volt; a hazai nyelv és irodalom művelése nem csupán kulturális ügynek, hanem hazafias tettnek számított; a klasszicista ízlés uralmát megtörő romantikus áramlatok rohamosan növekvő társadalmi-politikai érdeklődést tudhattak maguk mögött; a népiesség pedig viszonylag széles társadalmi-irodalmi mozgalom volt, amely Petőfit országos szinten tette ismertté és népszerűvé. Csak amikor eltért ennek normáitól (először A helység kalapácsa című művével), kezdődtek ellene támadások, s bár politikai radikalizálódása szűkítette inkább, mint növelte híveinek körét, indulása előnyeit mindvégig élvezte.

Ars poeticájának alakulása

A kisdiák Petőfi Gvadányi, Csokonai és Vörösmarty versein nőtt fel, Pápán megismerkedett Schiller, Lenau és Heine műveivel. Költői pályája részben Eötvös József, Kölcsey Ferenc és Bajza József hatása alatt indult (Eötvösnek A karthausi című szentimentális regényéből hosszú részleteket tudott fejből idézni). Hogy később milyen tágasra tárult irodalmi horizontja, kellőképpen érzékeltetik az Úti levelek (1847) azon helyei, ahol Shakespeare mellett Byron, Shelley, Béranger, illetve Dickens és Dumas műveiért lelkesedik, fenntartásokkal szól George Sand-ról és igen kritikusan nyilatkozik Goethéről. Magától értetődő volt, hogy valamennyi magyar kortársát ismerje és olvassa.

A művészi választás és átvétel természetesen bonyolultabb annál, semhogy közvetlen egyezések alapján mindenkor azonosíthatnánk, hogy kik hatottak Petőfire. Aligha kétséges, hogy Petőfi számára a népköltészethez fordulás is, a heinei poentírozás követése is a természetesség és az őszinteség jegyében történt. Kivált az utóbbira hivatkozott büszkén; Összes verseinek 1847-es kiadásához írt előszavában hipokratának, álszentnek mondja a világot, amelynek ellenében daccal vállalja: „Hogysem tíz barátot szerezzek képmutatással, inkább szerzek őszinteségemmel száz ellenséget. Oh előttem nagybecsű az őszinteség, mert ez jó angyalom ajándéka; bölcsőmbe tette pólyának, s én elviszem koporsómba szemfedőnek.”

A természetesség védelmében vitázva írta A természet vadvirága című ars poeticáját (1844). A mintegy másfél évvel későbbi, s lényegesen kiegyensúlyozottabb lélekállapotban keletkezett Dalaim (1846. április) szerint is az alkotás legalább annyira természeti, mint amennyire lelki jelenség.

A népiesség irodalmi programja politikai mellékjelentéssel is rendelkezik. Már Erdélyi János, a népiesség legjelentősebb magyar teoretikusa is a népköltészet nyelvi-szemléleti és a népélet tematikus felértékelésével a nép irodalmi és politikai emancipációját, egyenjogúsítását kívánta elérni. „Nálunk a legfényesebb zászlós úrtól a rongyok szegényeig minden árnyéklatokban van képviselve az élet � írta egy helyütt �, s mi csak zászlós urat fessünk örökké?” Petőfi ezen az úton ment tovább, amikor szinte pozitív diszkriminációval élt a népköltészet elismertetésében. Az iskolától független tehetség hangsúlyozása is (A természet vadvirága, 1844, Arany Jánoshoz, 1847) legalább részben szociális indítékú.

25. Például egy időben közel érezte magához az iskolából kicsapott, a bort és mulatságot kedvelő, s a vaskos diákhumornak is szívesen hódoló Csokonait, ugyanakkor költészete nem gyakorolt rá számottevő hatást. Másik példa lehet, hogy verseiben ritkán mutatható ki szövegszerűen Heine hatása (prózájában már sokkal inkább), holott kortársai egyenesen „magyar Heiné”-nek kiáltották ki Petőfit. Bár mindkét költő számára meghatározó volt a népdalhoz fordulás, a heinei költészet szembetűnő többlete, illetve sajátossága csak ott és akkor merül fel (Petőfinél is), amikor � mindenekelőtt a vers végi gúnyos poentírozással � distanciát teremt a népdalszerű helyzettel szemben, mintegy kilépve abból figyelmeztet saját autonóm, attól eltérő beszédhelyzetére, s az általánosságban személyeset ily módon egyedíti. Mint a Szobámban című Petőfi-versben, ahol a sors megpróbáltatásaiban helyt állni segítő költészetről szóló, magasröptű meditáció után ha nem is egészen előkészítetlenül, de mégis szinte szentségtörően következik a zárlat: „Leend-e haszna verseimnek? /

Kései tájköltészete

1847�48 fordulóján Petőfi több bensőséges idillt írt (Csendes tenger rónaságán..., 1847. december, A téli esték, 1848. január), melyek részleteiben jelentős művészi értékek találhatók. A statikus létértelmezésen úgy képes túlemelkedni, hogy az otthon melegét az ajtón kívüli, zord téli világgal szembesíti, s a kettő feszültségét állítja a vers középpontjába. Hasonló ellentétet tükröz a A puszta, télen (1848) című vers beszédhelyzete is.

A jelképteremtés már korai tájleíró költeményének, Az alföldnek (1844) is sajátja volt. Hasonló szerepet kap a táj a Kis-Kunság című versben (1848. július?) is, melyet Petőfi föltehetően Pesten írt, a képviselőválasztási kudarca előtt. Szülőföldje dicséretének szánta, � a vers értéktelített lélekállapotot tárgyiasít, olyan belső hangoltságot, mely felfokozott várakozással jellemezhető: Petőfi már tudta, hogy gyermeke fog születni, s abban a hiszemben van, hogy megválasztják és közvetlen befolyása lesz a politikai életre. (Lélektani szempontból a Kis-Kunságnak Az apostol az ellentettje: Szilveszter története már a kudarc átélését feltételezi. A Kis-Kunság végül nem jelent meg Petőfi életében � lehet, hogy éppen azért nem, mert a választás nem váltotta be a költő reményeit.)

A Tisza (1847. február) költői énje a látvány szépségét nem tartja egészen leírhatónak: „Oh természet, oh dicső természet! / Mely nyelv merne versenyezni véled?” A puszta, télen beszélője viszont a nem láthatót, a hiányzót írja le. A Kis-Kunságban a meglevő tárul szemünk elé, s teljességében megjeleníthetőnek látszik � a válogató emlékezet és az alkotó képzelet uralma alatt tartja a természeti látványt. A romantikus költészet nagy témájához nyúlt, azt érzékelteti, hogyan mutatkozik meg a végtelen a végesben. De míg a XIX. század első évtizedeinek költői e látomásszerkezetben általában Istennek az emberi világban való megjelenésére utaltak, addig Petőfi a realizmusba forduló romantika költőjeként megfosztotta a jelképet vallásos jellegétől. Azt mutatta be: hogyan szembesül az egyes ember a kitágult, immár végtelennek tudott világmindenséggel.

Petőfi tájkölteményei a népköltészet áthasonításának végső eredményeit összegezik. Szerzőjük ősi, tősgyökeres magyar nyelvet keresett, s közben új stílust alkotott. Nyelvében mindvégig két ellentétes törekvés munkálkodott: az egyik a nyelv tisztítására, a meglevő, halott metaforák életre keltésére, a másik a nyelv jelentésterületének bővítésére irányult. A leírások és életképek inkább az első, a Felhők és kisebb mértékben Az apostol a második nyelveszmény jegyében keletkeztek. A tájköltészet a nyelvtisztító erőfeszítés terméke.
 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.